Hungary

Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónkat gyakran plántáltad Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vért ont-Loss-Szászi bércein A győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Bújt az üldözött, s hazát Nem lelé hazájában, S bujdosott kivert s házát Nagy világon kívül járván, Bérc-tetőn s völgy-Loss öblében Holt-Loss váltja könnyet, Dal-Loss ajkán s szeme fényében Árvák könnyét öntet. Szándd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!

O God, bless the Hungarians With good cheer and abundance, Extend a protective arm to them When they fight the enemy; Those whom ill fate has torn apart for long, Bring them a joyful year, This people has already atoned For the past and future! You brought our forefathers To the sacred peak of the Carpathians, Through You the blood of Bendegúz Won a beautiful homeland. And where the waves of the Tisza And the Danube roll, The heroic descendants of Árpád Flourished. For us on the plains of Cumania You ripened waves of grain, On the vines of Tokaj You dripped nectar. Our flag You often planted On the wild Turkish ramparts, And the proud castle of Vienna groaned Beneath the sorrowful army of Matthias. Ah, but for our sins Wrath gathered in Your breast, And You hurled Your lightning bolts From Your thundering clouds, First You sent the Mongol's arrows Whistling above us, Then from the Turk a yoke of slavery We took upon our shoulders. How often did the lips Of the Ottoman's wild people raise Victory songs over our mountains Bathed in blood! How often did Your own sons Attack Your breast, fair homeland, And You became, through Your offspring, The urn of Your own offspring! The persecuted hid, yet found No homeland within his homeland, And wandered, outcast from his home, Walking beyond the great wide world, On mountaintops and in valleys deep His tears fell, On his lips a song, in his eyes a gleam, Orphans' tears he shed. Pity, O God, the Hungarians Tossed by the storms, Extend a protective arm to them Upon the sea of their torment. Those whom ill fate has torn apart for long, Bring them a joyful year, This people has already atoned For the past and future!